Life Advice

Egy félmaraton margójára

2015.09.17. 22:56 | N.di | Szólj hozzá!
Egy félmaraton margójára Tovább

Lassan eltelik egy hét a Wizz air félmaraton óta. Azóta elmélkedem. Emésztem a versenyt, gondolkodom mi hogy volt, mit kellett volna, vagy jó volt-e ez így.

2 éve futottam félmaratont. Akkor még Nike félmaraton néven futott ez a verseny. Nettó időm 2:12 volt. Rengeteget készültem, hetente 4-5 alkalommal futottam. Nem számított meleg, eső, szél. Csak mentem. Hajtott a cél, hogy 30 évesen lefussak 21 kilométert. Átestem az enyhe szívrendellenességem miatt kötelező vizsgálatokon, amikor a kardiológusom azt mondta mehetek, de szigorúan pulzusmérővel. És figyelni-figyelni-figyelni…. Nagyon meleg volt aznap. Többször volt holtpont, de hatalmas mosollyal, tele energiával értem be a célba. Madarat lehetett volna velem fogatni. Pörögtem a cél után is, mint egy idióta… Mindezekkel ellentétben a vasárnapi célba érés után két dolog kattant be az agyamba. 1: Végre vége. 2: ÉLEK! De ne rohanjunk ennyire előre.

 

20150917_223933.jpg

 

Idén nem voltam ennyire elhivatott. Bár volt edzés tervem, ami körülbelül 3*-4* lett átkalibrálva, mégsem sikerült tartani magam hozzá. Az időjárás sem volt túl kegyes, rengeteg sérülés is hátráltatott, és miért hazudjak, a lustaság is többször úrrá lett rajtam. Edzések alkalmával egy-egy véletlenszerű esetet kivéve nem volt rajtam mérőeszköz. Éreztem a légszomj által keltett nyomást, de nem tudtam hol járok, mert felelőtlenül nem mértem. Nem azért mert jaj otthon maradt… egyszerűen csak tudatosan nem tettem fel. Az utolsó 2-3 hétben volt valamivel intenzívebb az edzésem, de továbbra sem vettem komolyan magam. A legnagyobb hiba pedig amit elkövettem, hogy bár beszéltem a kardiológusommal, hogy igen, megyek hozzá, meg hagyjam abba a gyógyszert amit a neurológus írt fel, mert teljesen lefolyat, és nem tesz jót, majd keresünk valami hatékonyabbat, mégsem jutottam el hozzá. Könnyű arra fogni, hogy nem volt időm, de talán az egészségemnek kellene az elsőnek lenni. Verseny előtt egy héttel csináltam meg a „próbafutásom”. 17 km. Nagyon jól indultam, persze különösebb bemelegítés nélkül. Sikerült elfutnom az elejét. Körülbelül 10-11 kilométerig voltam rendben, utána elég szakaszos lett a mozgásom. Az utolsó kilométer pedig szenvedés volt. Magas pulzusszámmal. 2 éve 1:37:34 ami 5:38-as időt jelentett. Idén 1:56:50, ami 6:50 perc/km. Nem túl jó. Már itt sejteni lehetett, hogy elszúrtam. De még mindig apró bizakodás volt bennem, hogy versenyem máshogy lesz, ott majd fejben jobban ott leszek, átlendít a tömeg, majd ott megpörgetem. Aztán 2 nap múlva történt valami, ami nagyon elbizonytalanított. Egy értelmetlen, hírtelen, semmiből jövő haláleset. Amikor tudatosul benned az, hogy egy rosszullét, egy túlpörgés végzetes is lehet. Amikor egyik percben még viccelődsz, beszélgetsz valakivel, majd fél óra múlva már nincs köztünk… Nagyon megrémültem. Tényleg csak ennyi? Ennyi kell ahhoz, hogy minden véglegesen megváltozzon? 1 hét volt a versenyig. És pontosan tudtam, hogy már nem lesz kivizsgálás, már felesleges neki esni a procedúráknak. De komolyan megfordult a fejemben, hogy nem leszek ott a rajton. Egész hetem azzal telt, hogy járt az agyam mit tegyek. De sajnos annál makacsabb vagyok, hogy feladjam.

Szombaton mentünk fel barátnőmmel Pestre. Délelőtt még Egyetemen voltam, 1 órakor indult a vonat. Így reggel 8kor köszöntem el otthon. Majd megígértem, amit egész héten beszéltünk, ahhoz tartani fogom magam. Vagyis, hogy HAZAJÖVÖK!!! Ha nem bírom, megállok, kiállok, és nem az idő számít. Hanem, hogy hazaérjek.

Szombat esténk vidáman telt, sörfesztivál, streetfood fesztivál, borfesztivál. Finom ételek, italok. Sajnos nem az elképzelt időben kerültem ágyba, hisz este 11 elmúlt mire visszaértünk a szállásra. Gyors fürdés, ruhák kikészítése, altató bevesz, és szunya. Reggel 5kor kelés.

 

tav.jpg

 

Másnap 8 óra körül értünk ki a versenyre. Cuccokat leadtuk, gyors találkozás a többiekkel, közös fotózás, majd bemelegítés… elvileg. Szeretek hibát hibára halmozni. Baromira nem melegítettem be. Csak néztem az ugrándozó tömeget, és idegesen rázogattam a lábam. Álló helyzetben 110-es pulzust produkáltam. Majd elkullogtunk a rajt helyszínéig, hiszen 10 perc volt már csak 9 óráig, ott szétváltunk barátnőimmel, és megígértük, hogy valamivel több, mint 2 óra múlva találkozunk. A rajtzónában rátaláltam két futótársamra, akikkel együtt vettük nyakunkba a távot.

A csúsztatott rajt miatt 9:15-kor indultunk. A 2:15-ös iramfutókkal tartottuk a lépést, amit körülbelül a 9. kilométerig bírtam. Persze itthon mikor néztem az időt, már megfejtettem, hogy mint edzés alatt is oly sokszor, ismét sikerült elfutnom a elejét. A 11. kilométeren egy hatalmas holtpont következett, ott haladtam a leglassabban, és ott döntöttem el, hogy nem érdekel az idő döntés. 170 volt a pulzusom. Tettem egy ígéretet, hogy nem az időt fogom hajkurászni, hanem hazaérek épségben és egészségesen. Körülbelül a 13. km-nél jöttem ki a holtpontból, és egész kényelmes tempóban sikerült haladnom a 17. kilométerkőig. (Figyeltem a frissítésre, de mindenből keveset vettem magamhoz, hogy a gyomrom ne görcsöljön be. A víz volt az egyedüli, amit minden frissítő pontnál 2 pohárral öntöttem magamba és magamra, mert rettentően meleg volt, égetette a nap, és pillanatok alatt kiszáradtam. Az energiaitalt és a banánt csak egy-egy frissítőpontnál használtam ki.) Viszonylag még könnyedén lett meg a 18. is, de ott, mint valami villámcsapás nyilallt belém minden féle fájdalom és fáradtság. Pulzus 170 és 180 között ingázott. A maradék 3 km elképesztően szenvedősre sikeredett. Nem tudtam erőt meríteni már sehonnan, elfogytak a tartalékok. Valahogy elevickéltem hőseink teréig, majd jött a várva várt egyenes, és a felirat, ami messziről hatalmas örömet jelentett, de ahogy közelebb értem, jól pofán vágott, ugyanis az még nem a cél volt, csak egy tájékoztató felirat, miszerint küzdeni kell még 100 métert, hogy elérd a célt…. Legszívesebben leszabtam volna. De sikerült azt a 100 métert is megtenni, ami után már valóban a cél felirat kacsintott rám. Mint említettem, 2 éve irtózatos öröm és extázis ért a célban. Most csak két szimpla érzés. Amit szintén említettem már. Hogy végre vége, és hogy élek…. 2 évvel ezelőtti idő. 2:12:06, ami 6:16-os átlag. Idei: 2:16:38. Ami 6:24 min/km. Végül is 4 percet rontottam, ami – számításba véve a két felkészülés közötti különbséget – nem is annyira rossz. De mégis csalódás.

 

kilik.jpg

 

Futás közben rengeted dolog ment keresztül a fejemen. Sok mindent átgondoltam. Volt rá 2 órám. Próbáltam megfejteni saját magam. Nem biztos, hogy sikerült.

A cél után elterültem a füvön, és csak nézte ki a fejemből. Nehéz volt felkelni onnan. Hazafele pedig a vonaton beszélgettünk barátnőimmel, hogy jövőre ismét megyünk-e. Egyelőre azt mondom, hogy nem. Maradok a kellemes 5-10 kilométereimnél, a futópályán, a mozgás és kikapcsolódás öröméért. De aztán, hogy mit hoz a jövő…. nálam sosem lehet tudni.

De egy jó tanács mindenkinek. Normális felkészülés nélkül ne álljatok neki, mert csalódás lesz. Nem a versenyben, hanem saját magában csalódik az ember, és rossz szájízzel távozik. Pedig pont az ellenkezője a cél.

A verseny utóhatásai azért még rendesen jelen vannak, a cipő hordása még mindig fájdalmas az 5 lila és vízhólyagos köröm miatta. A telefontartó szétvágta a kezem, a lábam pedig ágyék részen be csípődött...de azért jól vagyok :)

 

Tovább a poszthoz

Facebook hozzászólás

Blog.hu hozzászólás

A bejegyzés trackback címe:

https://lifeadvice.blog.hu/api/trackback/id/tr797796906

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.